Záró gondolatok

Kiutazásom előtt sokat olvastam Norvégiáról, az ellátórendszerről és a minőségbeli különbségekről, de ezeket személyesen megtapasztalni teljes más élmény volt, mint ahogy azt elképzeltem. Kíváncsi voltam arra, hogy csak a jóléti rendszerre költött összeg miatt van ekkora különbség a két ország között, vagy van valamilyen más oka is. A másik leginkább engem érdeklő téma a szakmai megvalósítók és az állami szervek közötti együttműködés, párbeszéd kérdése volt. Egyik kérdést sem lehet egy egyszerű igennel és nemmel megválaszolni.

A kint töltött négy hét alatt önkéntelenül is megpróbáltam összehasonlítani a két országot szociális rendszere szempontjából. Ez sajnos nem jó ötlet, mert a kulturális, anyagi fejlettségi különbségek, és mentalitásbéli különbségek miatt szinte lehetetlen, illetve fölesleges. Ennek ellenére végig ezt tettem, és a végeredmény a legtöbbször elszomorító volt számomra, vagy ha felfedeztem némi gyengeséget a rendszerükben, akkor enyhe kárörvendést éreztem, és a „na végre valami” érzés fogott fel.  Leginkább az szomorított el, amikor a munkájuk során végzett sikerekről beszéltek. Ha csak a fele is volt valós, azzal az eredménnyel itthon nagyon is boldogok lennénk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem találkoztam a kiégés jeleit mutató norvég szociális segítőkkel.  Nagyon sajnáltam magam, a munkahelyem, a kollégáim, az országom és ügyfeleimet, amikor azt tapasztaltam, hogy Norvégiában, ha valaki segítségre szorul és kéri azt, megkapja az ellátó rendszer minden szükséges szereplőjétől. Szerettem volna, ha még életem és munkám során hasonlót tapasztalhatok, de reálisan belegondolva erre elég kevés esélyt látok.

Úgy gondolom ahhoz, hogy ezeket a sikereket mi is megéljük Magyarországon nem csak nagyobb anyagi ráfordításra van szükség, hanem a szakma és az emberek hozzáállásán is nagyon sokat kell változtatni. Amikor arról beszélünk, hogy nagyobb anyagi ráfordításra van szükség, arra gondolok, az államnak át kell gondolni a mostani támogatási rendszert, és oda kell állnia segítő szakma mellé méretétől és hátterétől függetlenül. Ez nem valósulhat meg csak a központi támogatási rendszeren keresztül. Sokkal személyesebb, szorosabb és közvetlenebb kapcsolatban kell lennie egy adott területen, helyi szinten dolgozóknak. Be kell látnia azt mindenkinek, hogy a kitűzött cél elérése érdekében szoros együttműködésre van szükség. Azt tapasztaltam, hogy Norvégiában egy nagyon jól működő, jól szervezett összefogás van a terület minden szereplőjének bevonásával legyen az civil, forprofit, önkormányzati vagy bármelyik eleme a rendszernek.

Itt el is érek ahhoz a ponthoz, amikor megpróbálok válaszolni arra a kérdésemre, hogy a szakmai megvalósítók és állami résztvevők között milyen a kapcsolat és párbeszéd? Meg merik-e fogalmaznia kritikájukat a „kenyéradójukkal” szemben? Azt tapasztaltam ezalatt rövid idő alatt, hogy megmerik fogalmazni a véleményüket, ami sokszor ott is süket fülekre talál. Sokszor azt tapasztalják Norvégiában is, hogy beleszól a politika szakmai kérdésekbe, és ez nem tetszik nekik sem. Tapasztaltam azt is, hogy a Norvég állam is el akarja tüntetni a hajléktalanságot a szem előtt, és utána sokszor magukra hagyják őket luxusbörtöneikben, csak azért, hogy látványosan megmutassák, hogy hova kerül az a sok befizetett adó.  Csakhogy úgy magára hagyni a szegényeit egy országnak, hogy „börtönbe küldi” őket (lásd: életvitelszerű közterület használat szabályozás), vagy mindezt úgy teszi meg, hogy egyszemélyes luxus apartmanokban biztosít számukra, az nemcsak költségvetési különbségeket mutat két ország között, hanem mentalitásbelit is.

Visszatérek ahhoz a mondathoz, amivel mindenki egyetért Norvégiában: A lakhatás nem jutalom, hanem az alapvető emberi jog.

Ezzel senki sem vitatkozik, nem vonja kétségbe, nem foglalkozik azzal, hogy akinek segítenek az megérdemli-e, vagy nem, de azt tapasztaltam, hogy néhányan azért azt, gondolják, hogy valamilyen minimális elvárásnak azért csak kellene lenni azok felé, akik nagyon jó körülmények között tehetik tönkre továbbra is saját maguk életét és egészségét. Sokan megfogalmazták, hogy szerintük is lehet elvárás, az hogy a luxus apartmanokban legalább rendet tartsanak, és ne tegyék lakhatatlanná. Egyébként nagyon furcsa érzéseket ébresztett bennem, amikor azt tapasztaltam, hogy az apartmanokban rosszabb körülmények között élnek sokszor, mint sokan nálunk az utcán. Dühített, és akkor nem tudtam miért. Később rájöttem, hogy nyílván azért, mert megint összehasonlítottam két ország ellátási színvonalát, és sajnáltam, hogy egy ilyen jó lehetősséggel miért nem él valaki. A legújabb szakmai programokban elvárás azoktól az ügyfelektől, akik sikeresen végigvitték a programot, hogy miután kikerült visszatérjen, és rendszeresen önkéntes munkát végezzen, nem csak azért, hogy tapasztalataival segítse az újakat, hanem azért mert törlesztenie kell a társadalom felé.

Nyílván sok mélyponton lévő hajléktalan, és droghasználó ugyanúgy az államot, a rendszert okolja a problémáiért, mint nálunk, és mástól várja a megoldást is. Ugyanazok a problémák Norvégiában is megvannak, mint mindenhol.

Magyarországon is tudjuk azt, hogy tömegszállásokon nem lehet komoly eredményeket elérni a hajléktalan ellátásban, mert ahol sok rossz helyzetben lévő ember él együtt az nem segíti az egyén előrelépését, hanem visszahúzza őt. Ez nem motiváló környezet. Nyilván ha lenne rá lehetőségünk mi is megszüntetnénk a tömegszállásokat, de kérdés az, hogy milyen lenne a társadalmi elfogadottsága annak, hogy mini garzonokat biztosítanánk egy-egy alkoholista, drogfüggő hajléktalannak adófizetői forintokból, hogy ott tegye azt, amit eddig a Blahán csinált.
A válasz szerintem egyértelmű…Ugyanez történne, ha annyi pénzt költenénk a büntetés-végrehajtási intézményekben nyújtott ellátás színvonalára, mint Norvégiában. Pedig a Norvég statisztikák alátámasztják a hozzáállás sikerességét.

Nagyon nehéz négy hét alatt megismerni egy országot teljes mértékben a helyi anyanyelv ismerete nélkül, de arra azért elég, hogy egy képet kapjunk az adott országról, intézményrendszeréről és az ott folyó munkáról.

Nekem ahhoz bőven elég volt, hogy kijelenthessem azt, hogy Norvégiában megvalósul a lakhatáshoz való alapjog, senki sem marad az utcán akarata ellenére. Elég volt ahhoz, hogy elmondhassam, hogy a megoldást kereső, nem az okokat firtató, nem az érdemességet boncolgató, és gyengeségekre összpontosító, hanem a meglévő és kapacitálható erőforrásokra koncentráló segítő hozzáállás az, ami egy élhetőbb, emberibb ország felé visz minket, hiszen minden ország gazdagsága abban mutatkozik meg, hogy a szegényei hogyan élnek.

Én így szeretnélek Magyarország.